A tegnap a szokásos egyéni gyógytorna jegyében telt.

A budai H. utcai egészségközpont már első betekintéskor láthatóan olyan jól felszerelt, hogy érezni a pénz kellemes illatát odabent. Az OEP, az egész magyar eü. egyik díszpéldánya ez a hely, ha ez lenne a mozgásszervi betegségeket kezelő tébés intézmények átlagos színvonala, akkor Borsodban a betegek Lichtensteinben éreznék magukat. Csak ugye nem.

Szóval, TB. Ehhez mázli kellett, hogy lakcímemmel ide tartozom. Itt megy gyógymasszázs is, majd arról is írok, amikor jönnek az alkalmak.

Nade a gyogyó.

Na - az kurva jó. A., a tornászom egyéniben nyújtogatja az izmaimat. A csoportos foglalkozás inkább a jobb-közepes állapotú, általában nem fél évekre - évekre a teremben ragadó betegeknek való, én viszont a természet folytatólagosan fennálló kis műszaki hibás kreációjaként állandó bérlettel rendelkezem ebbe a 21th. century special gym-be. A.-val az első fél év passzív kimozgatással telt. Ágyon fekvés, általa kivitelezett kar-és lábkörzés, különösebb izgalmak és sikerélmény híján. De egy hónapja kábé, mikor a buddhista masszázs is felvitt fizikailag egy magasabb szintre, a gyogyó is elkezdett - rohamosan - változni.

Hogy vágytam én a bordásfalra évekig... :S Sokáig azt hittem, álom csupán. É voálá: előtte állok! Fellépek rá! És akkor az ugrálólabdáról még nem is beszéltem! Hohó! Zsámoly! Lépcsőzés! Akkor örülhettem így, mikor először feltápászkodtam a babaágyban és bizonytalanul a rácshoz tipegtem. Néha kezdem elhinni, hogy ez olyan, mint a biciklizés. Csak legyen így!

Egészségünkre!