Három dolog köré épül az, ami az én bajom az ép emberek nagy részével.
1. Azért szeretjük a fogyatékosokat, mert kötelező, a szokás megsértése pedig kínos. Ez azt jelenti, hogy ha fogyatékossal akad dolgunk, az egész helyzet kezelhetetlennek tűnhet. Ösztönünk mindenképp azt mondja, hogy mi ez? Mert hogy nem ébreszti fel bennünk az óvó-védő ösztöneinket, az biztos. Egy egészséges kisbaba aranyos. Cuki, kis esetlen, védendő, bújós, még a férfi is úgy megölelgetné. De milyen is egy fogyatékos gyerek, felnőtt? Te jó ég, megmagyarázhatatlan, hogy igazából milyen is, és miért épp olyan. Taszító, van neki ez az ormótlan mankója, ül ebben az Artu Ditu kerekesszékben, állni se tudna a műlába nélkül. Hát hogy néz ki? Kimondani senki se meri, de ez az, amit lát maga előtt. És ha még értelmi fogyatékos (is)? Hát, akkor végképp: azt se értjük, mit beszél, olyan, mint egy ufo, Timmy a South Parkból. Nem tudjuk, nevet, sír, vicsorog, vagy mivan? Mintha egy felnőtt tigrist látnánk életünkben először: ijesztő.
Persze, szeretjük, figyelünk rá, csak úgy összességében: minél hamarabb szabaduljunk, mert zavarban vagyunk. Tudom én, látom. Tapasztalataim szerint cca. 80-90%-nyi emberről beszélünk itt Magyarországon. Szeretném, ha ez a szám csökkenne.
2. Sokszor, mikor találkoznak egy fogyatékossal, sok ép ember igazán őszinte gondolata, hogy "Mekkora mák, hogy én nem vagyok ilyen". Ennek van egy vonulata, mikor a családunk egészségéért adunk hálát, akárkinek is. Ez egész más tészta, mert azt kapod vissza, amit odaadsz, és ha a gyerekedet, férjedet/feleségedet, szüleidet, testvéredet félted, akkor törődést adsz, és azt is kapod vissza. Ez az egyensúly. Ha mégis rátok talál a fogyatékosság, úgyis megérted, miről írok. És megtanulod, amit megtanultam. Küzdj!! Visszatérve a kanyarból: én értem, hogy mindenkinek a maga baja a legsúlyosabb, de lásd meg, hogy mekkora szerencsétlenség ellenére is talpon lehet maradni. Tanulj, és ha kérdésed van, keress fel egy olyan fogyatékost, aki nem adja fel. Sok van, a közeledben is kell lennie.
3. Végül, de nem utolsó sorban ami idegesít, az a rettegés. Legtöbben még ezt is érzik, mikor a balsors összehozza őket egy fogyatékossal. Mi lesz, ha én így járok? Vagy úgy. Itt is érvényes, hogy aggódj másokért, és akkor érted is fognak aggódni. És úgy lesz kerek a világod, ha nem pukizol be, mikor szembejön egy sérült ember. Mert ha ő már nem fél, pedig megtörtént vele, akkor neked talán szintén bejöhet, ha bátor vagy!
Sok sikert! :) Ez a bejegyzés nem jöhetett volna létre azon példamutató rokonaim, barátaim nélkül, akik a hétköznapjaikban is megtanultak együtt élni a helyzettel. Nekik köszönöm elsősorban, amit az évek során a kitartásról tanultam.
