Három dolog köré épül az, ami az én bajom az ép emberek nagy részével.
1. Azért szeretjük a fogyatékosokat, mert kötelező, a szokás megsértése pedig kínos. Ez azt jelenti, hogy ha fogyatékossal akad dolgunk, az egész helyzet kezelhetetlennek tűnhet. Ösztönünk mindenképp azt mondja, hogy mi ez? Mert hogy nem ébreszti fel bennünk az óvó-védő ösztöneinket, az biztos. Egy egészséges kisbaba aranyos. Cuki, kis esetlen, védendő, bújós, még a férfi is úgy megölelgetné. De milyen is egy fogyatékos gyerek, felnőtt? Te jó ég, megmagyarázhatatlan, hogy igazából milyen is, és miért épp olyan. Taszító, van neki ez az ormótlan mankója, ül ebben az Artu Ditu kerekesszékben, állni se tudna a műlába nélkül. Hát hogy néz ki? Kimondani senki se meri, de ez az, amit lát maga előtt. És ha még értelmi fogyatékos (is)? Hát, akkor végképp: azt se értjük, mit beszél, olyan, mint egy ufo, Timmy a South Parkból. Nem tudjuk, nevet, sír, vicsorog, vagy mivan? Mintha egy felnőtt tigrist látnánk életünkben először: ijesztő.
Persze, szeretjük, figyelünk rá, csak úgy összességében: minél hamarabb szabaduljunk, mert zavarban vagyunk.